Spirituális hárítások – amikor a fény keresése, elvakít

Spirituális hárítások – amikor a fény keresése, elvakít

A téma, amit ebben az írásban megpendítek a pszichológia és a spiritualitás integrációjának gyermeke. A fogalom - spirituális elhárítás - egy John Welwood nevű, buddhista pszichológustól származik, a 80-as évekből.

Azért akartam erről írni nektek, mert magamból kiindulva úgy éreztem, nagyon tanulságos rávilágítani olyan működéseinkre, melyeknek talán egyáltalán nem vagyunk tudatában.

Tapasztalatból tudom, hogy aki jógát gyakorol, abban megszülethetnek olyan gondolatok és érzések, melyek őt, az átlag ember fölé emelik. Ha spirituális útkeresésben vagy, netalán érezted már magad a jóga gyakorlásod, meditációd, relaxációs, energetikai ismereteid vagy bármi más miatt úgy, hogy kicsit azért több vagy, mint az átlag mugli, akkor ez az írás, most neked is szól.

Mik azok az elhárítások?

Olyan tudattalan védekezés, aminek segítségével, ahogy a neve is sugallja, elhárítasz magadtól számodra fájdalmas, vagy stresszes helyzeteket. Megóvva az „én”-t, az önértékelését fenyegető és saját hibáival szembesítő történésektől. Mielőtt nagyon beindulnának a fogaskerekek az elmédben attól a kérdéstől, hogy vajon te szoktál-e hárítani, segítek: szoktál. Mind szoktunk. És az, hogy erre képes vagy, tulajdonképpen jó hír! Akinek elhárító mechanizmusok széles tárháza áll rendelkezésére, az egy jól fejlett egóval rendelkezik. Ami akár tetszik, akár nem, beugró ebbe a közmegegyezéses valóságba, amiben élünk.

Mitől lesz egy elhárítás spirituális?

Gyakran, miközben magasabb értelmet keresünk az életben, annyira felfelé kacsintgatunk, hogy észre sem vesszük, egónk spirituális köntösbe bújtatva magát, ugyanúgy tovább hárít, hogy elkerülhesse, a fenyegető és fájdalmas dolgokkal való szembesülést.

Íme néhány példa, amin keresztül könnyebb megérteni ennek a működésnek a természetét.

Találkoztál már olyan emberrel aki mindig pozitív? Esik eső, fújjon szél, ő mindig derűs, mindig a dolgok jó oldalát nézi. Olyannyira, hogy nem is hajlandó elfogadni a dolgok árnyoldalát vagy fájdalmas mivoltát.

És olyannal, aki mindenre tudja a választ? Aki bármi is történjen veled, egy pillantásból „lejön” neki, hogy azért van szerelmi problémád, mert a kettes csakrád visszafelé forog? Általában ezek az emberek, arra is mindig „lecsatornázzák” a választ, hogy mit kell tenned azért, hogy jobban légy. Jobb szeretnek más háza táján sepregetni.

Az is spirituális hárítás, amikor lenézzük a ciki érzelmeket (például: harag, gyűlölet, bűntudat, bánat) és csak a szimpatikus érzelmeket (öröm, boldogság, hála) vagyunk hajlandók érezni, megélni.

Amikor alantasnak és hátrébb valónak tekintjük a fizikai testünket és annak igényeit, ezért inkább csak a lélek magasztos dolgaival törődünk.

Az, amikor mártír szerepben élünk és mindenkit magunk elé helyezünk; és az is, amikor megtagadjuk a szenvedést.

Bármit is gondolsz most a fent olvasottak nyomán, tudd: oké vagy ha már tapasztaltál magadban ilyesmit. Alig hiszem, hogy léteznek olyanok, akik ezeket az érzelmeket és gondolatokat hírből sem ismerik.

A hárítások távol akarnak tartani attól, ami éppen, ebben a pillanatban történni akar. Feljön egy fájdalmas emlék. Mi az első reakciónk? Hess, hess csúnya gonosz érzelem! Nem akarlak érezni! Miért? Mert fáj. Ám ha a test bölcsességére támaszkodunk (és ha valamire érdemes támaszkodni, akkor ez az), megértjük, hogy minden bennünk felbukkanó érzelemnek és gondolatnak, oka és célja van. Nem véletlenül jönnek fel, és nem is azért, mert valami hibádzik a rendszerben. Az egyetlen hiba, ha van ilyen, nem hallgatni arra, amit belső világunk sugall.

Az igazi spiritualitás talán az, ha megtanuljuk megengedni magunknak, hogy legyen, ami lenni akar. A hárítások, megakadályoznak ebben. Ám ennek belátása és felismerése, egy nagyon fontos lépés az önismereti úton. Fogadjuk el, hárító én-részeinket is, és öleljük magunkhoz azt is, ami nehéz.

Különös módon, minél megengedőbbek vagyunk a nem kívánatos belső tartalmainkkal kapcsolatban, annál könnyebbé, harmonikusabbá válhatnak a hétköznapok.

És végtére is, nem ez a cél?

Ferenczy Andi