Telefonok, karórák a jóga órán-avagy hogy is vagy jelen a gyakorlásodban?

Telefonok, karórák a jóga órán – avagy hogy is vagy jelen a gyakorlásodban?

Mostanában gyakran esik meg velem a következő: bemegyek a terembe órát tartani. Elkezdődik a gyakorlás. Egy bizonyos ponton felállok, körbejárom a termet ahol jógázunk, hogy mindenkit mindenféle szögből jól lássak. És akkor egyszer csak, miközben az órát vezetem, megtörténik velem az, ami ennek a bejegyzésnek a megírására sarkallt.

Meglátom. Lent a földön. A tudatom ketté válik. Az egyik még mindig az órát vezeti, a másik, pedig tűnődni kezd. Ott van a matrac vagy a rajta lévő törölköző alá eldugva. Mégis kikukucskál félig, hogy a gazdája rá- rápillanthasson, ha kell.

Egy mobiltelefon.

Mikor ezzel a jelenséggel találkozom (egyre növekvő számban), sok dolog jut eszembe egyszerre. Először is a dilemma: szóljak? Ne szóljak?

Majd a következő kérdés bukkan fel bennem: miért? Talán olyan fontos hívást vár, hogy nem hagyhatja kint a telefont 90 percre? Ha igen, miért nem szól nekem erről a gyakorlás kezdete előtt? Miért kell nekem ezzel „véletlenül” szembesülnöm? Előlem rejti el, vagy önmaga elől? Ha kifejezetten eldugni akarta, talán Ő is tudja, hogy nem való jógaórára a telefon. De akkor miért van mégis itt? Nem tud tőle megválni? Annyira fontos tárgy számára, hogy másfél órára nem tudja elzárni magától a szekrénybe?

Ezek őszintén kíváncsi és mindenféle rosszindulatot mellőző kérdések bennem. Nem ítélek el vagy vetek meg valakit, amiért behozza a telefonját órára. De nem értem.

Mindenki életében adódhat annyira fontos esemény, amiről nem maradhat le. Van bennem empátia és tudom, milyen ez. El is tudok képzelni néhány konkrét esetet, mikor nagyon fontosnak tartom, hogy a termen kívül zajló életem számára azonnal elérhető legyek. Velem is gyakran megesik. De be, nem hoznám magammal a terembe soha.

Te hogy éreznél, mit gondolnál, ha kitenném a mobilom a matracom szélére (nem zene lejátszás céljából)? És ha esetleg még pötyögnék is rajta néhány sort, amíg te egy pózban vagy?

Én gyakorlóként ezt nagyon kellemetlennek tartanám. Amatőrnek. Tiszteletlennek. És azt is érezném, hogy ez a tanár nincs ott velem.

És a lényeg pont ennyi. Ez az írás nem fog hosszú sorokon át ömlengeni arról, hogy micsoda rabszolgái vagyunk a technológiának és emiatt megértünk a pusztulásra. Csak annyit kér, hogy hagyd kint a mobilod. És hagyd kint a karórádat is. Ez utóbbi még akadályozhat is tested szabad mozgásában. S míg a telefonokkal kapcsolatban akad néhány gondolatom, ami megmagyarázhatná annak jelenlétét a jógaórán, egy karórával kapcsolatban semmi de semmi nem jut eszembe amiért ne lehetne kint hagyni. Gyakorlás közben egyetlen embernek kell tudnia mennyi az idő. Az órát tartó tanárnak, hogy időben befejezhesse azt. És ha esetleg okos óra lenne, ami a pulzusod méri – az akkor is annyi lesz amennyi, ha nem látod számszerűsítve a kijelzőjén.

A kondi teremben, senki nem fog megkérni, hogy tedd le a telefonod vagy vedd le az órád. De ez nem egy kondi terem. Nem csak fizikailag jövünk össze, hanem lelki értelemben is. Időt, energiát, a gyakorlásunkat és tapasztalatot osztunk meg egymással. Amikor közösen gyakrolunk, számomra megszűnik az életem minden más szegmense. Nincs külvilág (gyakran még egy fejfájás is szünetel arra az időre). Csak Te vagy és az, amiben másfél órára osztozunk egymással.

Igaz, ezt én választottam hivatásomként. Tőled nem ezt kérem.

Csak annyit, hogy amíg a teremben vagy, add meg magadnak is azt a tiszteletet, hogy csak magaddal foglalkozol. Add meg magadnak a lehetőséget arra, hogy elengedd az esetleges kontroll iránti vágyadat, amit ezeken az eszközökön keresztül érezhetsz. Lehet, hogy rossz lesz nélkülük. Nem baj. Majd együtt gyakoroljuk. A világ minél gyorsabb, nekünk annál inkább le kell lassulni, ahhoz, hogy megőrizhessük benne tudatosságunkat.

Hagyd kint az telefonod. Hagyd kint az órád.

Köszönöm, hogy elolvastad.

Találkozzunk a matracon. Csupaszon. Kütyük nélkül.

Namaste,

Andi

Oldalunk cookie-kat használ a jobb felhasználói élmény érdekében. További info